Kettőzött erővel

Művészi értelemben

Nádas Sándor írása 

Somogyi Rékáról és Antos Péterről külön-külön már szóltunk ezeken a hasábokon. Most, hogy közös tárlatuk nyílt az Aranytíz galériában, érdemes talán azokról a motívumokról szólni, amelyek összekötik őket. 

Itt van mindjárt egy olyan elem, mely a véletlen mellett valóságosan is egymás mellé rendeli hőseinket. Hogy mindketten tudatában vannak: amit művelnek, annak mélyén egy különös, megfejthetetlen titok lakik. Mindketten azon fáradoznak, hogy kinyithassák végre az utolsó ajtót, de mindketten tudják, minden ajtó mögött rejlik még egy. És hogy ily módon a végső válasz sohasem adható meg. Réka, ahogy látom, filozófiailag is számot vetett ezzel, s hogy megtette (számba véve emberi-művészi korlátait és a művészet korlátlanságát), valami alázat, valami megbékélés költözött a szívébe. Péter még nem adta fel a harcot, ő még reméli, hogy ki lehet tenni a pontot egy véget nem érő történet végére is (hiába, a matematikusmúltja), de a képek már árulkodnak – nincs olyan zárt geometriai forma, mely ne lehetne újra és újra felbontható.

   Riskó Gáspár felvétele

Közös bennük az is, hogy különös technikát alkalmaznak. A tű meg a penge közelebb áll egymáshoz, mint az ecsethez. Igaz, hogy a selyem meg a farostlemez bizony távol állanak egymástól, hogy a vasról (Péter azzal is kísérletezik) már ne is beszéljünk. Az mindenesetre látszik, hogy egyikük se választott könnyű utat, technikai értelemben sem.

Részben ebből következik aztán színviláguk közössége is. Jobbára harsány, szerethető színekkel operálnak, ettől, hogy elsőre oly könyen hatása alá kerülünk ezeknek a meseszerű (na jó, néhol eposzszerű) képeknek. 

Ennyi talán elegendő is kedvcsinálónak e közösségből. Pedig menynyi minden volna még itt. Örök kíváncsiságuk például, a világot féltő optimizmusuk, ja, és persze feltűnő, kikezdhetetlen művészi magányuk.

De hogy lehetséges-e, legalább művészi értelemben, közös magány, ez olyan kérdés, mely meghaladja az én kompetenciámat. Döntsék el önök, ha tudják.